Kalandor NŐ

„Szeretnék elmenni veled táncolni”

– közvetíti az üzenetet a mosolygós, kedves kis szakállas fiú ikszedik rokona, aki valószínűleg 5 perccel ezelőtt nézte meg a Google fordítóban, hogy mondják ezt angolul. Végül is mindegy. De az van, hogy én meg kérdezni szeretnék: „Hány éves vagy, édes kisfiam?” „Huszonnyolc” – hangzik a válasz. Jól tippeltem. Azt persze nem tudom, hogy miért vagyok az ajánlaton meglepve, amikor előző alkalommal én akartam fényképezkedni vele (papa és egyéb rokonok kíséretében az étkezdéből), de szigorúan csak a blog kedvéért. Azt hiszem. 

Szóval, most, hogy visszajöttem ide, mert jó a kaja, nincs min csodálkozni. Lazán, de azért büszkén és elégedetten közlöm, hogy nem sok esélye van nálam, mert én meg 42 vagyok, és 10 év mínusznál meghúztam a határt. Tettem mindezt azért, mert itt szinte csak fiatalabbak szólítottak le, hívtak teázni vagy tettek mindenféle ajánlatot. Szóval a kisfiam 28 éves, és teljesen felvillanyozódott, amikor meglátott. Azért bevallom, ez nagyon jól esik.

Most mit csináljak?

Még ha tudna legalább annyit angolul, hogy „How are you?” vagy „Where are you from?” akkor lehet, hogy elmennék vele táncolni, csak buliból. Na de így … végül is nem-et mondok, elmagyarázom kézzel-lábbal meg minimális török tudással, hogy fáradt vagyok, messze lakom, gyalog kell hazamennem, és másnap korán kelek, mert dolgozom.

„Oh hát az problem yok” - mondja és a motorszikletre mutat. Jaj, hát egyszer már volt egy motorszikletes kalandom, de akkor azt hittem kapok egy kisebb infarktust, ahogy az autók között lavíroztunk, és úgy emlékszem túl sok energiámba került, hogy a szikleten tartsam magam.

Ő viszont komolyabbnak tűnik, és a lábaim leszakadnak, úgyhogy elfogadom Mehmet („h” hangot ne ejtsd) ajánlatát, és felülök mögé a szikletre. „Yavas, yavas” - kiabálom, ő meg jókat nevet. Úgy érzem engem néz egész Antalia, csak valaki meg ne lásson ... Épségben hazajutok, igaz elfelejtem neki mondani, hogy a lojmanom egyirányú utcában van, de ez szerencsére benne is és bennem is hamar tudatosodik, úgyhogy csak 20 métert megyünk forgalommal szemben … A kalandot túléltem.

(Mellékesen jegyzem meg, hogy a motorsziklet kimondottan antaliás életérzés: laza, szabad, veszélyérzettől mentes, szenvedélyes. Akinek jobban megy a szekér, annak környezetkímélő, elektrik motorsziklete van!)

Harmadik alkalommal is visszamentem Mehmethez,

mert én a kis naív azt hittem, hogy úgysem közelít többet, hiszen leesett neki, hogy nem tudunk semmilyen nyelven sem beszélni egymással.

És nem így történik! Még mindig van esélyem nála! Teljesen kivirul, amikor meglát – ő is szimpatikus nekem, biztosan érzi – most már papa, idősebb testvér, beazonosíthatatlan rokonok mind mind nagyon nevetnek vagy mosolyognak. 

Nagyszerű. Kicsit érzem magam csak kellemetlenül. És mi a vége? Kérek egy Tavukot – kebap csirkés változata, kapok még szőlőt, fügét, teát, majd a végén közlik, hogy fizetnem azt nem kell. Hú … ebbe rendesen belepirultam. Aztán megint a motorszikletre mutat. "Mi lesz ebből?" - gondolom magamban. Felültem. Hazavitt. Puszit kapott. Ennyi.

Görösürüz Mehmet, köszönöm a figyelmed és a kedvességed, lesz egy nő, aki veled nagyon boldog lesz.

Ha tetszett kérlek nyomj a tetszik gombra - fent vagy oszd meg. Köszi szépen!