Töredelmesen bevallom: előfordul, hogy hajlamos vagyok a merevségre, de abba könnyedén beletörődtem, hogy Antáliában szinte lehetetlen és egyben felesleges is előre tervezni! Ma este elindultam blogolni - laptoppal, kölcsön pólóval és jegyzetfüzettel a táskámban – és az első néhány méter után éreztem, hogy nincs más választásom: le kell kanyarodnom jobbra, hiszen zenét hallottam a közelből. És láss csodát!
Ezúttal egy eljegyzési szertartásba futottam bele!
Itt Antaliában, az utcán, nyitott udvarokban tartják még a legbensőségesebb családi eseményeket is. Miért ne?Hiszen olyan jó idő van és így a szomszédok, utcabeliek, járókelők szintén bekapcsolódhatnak az ünneplésbe.
"Ha örülsz valaminek, adj belőle másoknak is! Legyen a fiatalok boldogsága mások öröme is!" - vélekednek a törökök.
Ennek a természetes nyitottságnak köszönhetően szerencsém volt látni a leendő arát rikító, sárga ruhában, csupa flitterrel a felső részén, oldalán a vőlegénnyel, fehér-kék selyem öltönyben. Élvezhettem az eljegyzési táncot, jót mosolyogva azon, ahogy a rokonok bőkezűen dobálták a pénzt a fiataloknak - itt aztán senki nem sajnálja a másiktól a bőséget! Hasonlított arra, amit gyerekkoromban oly sokszor átéltem falusi lagzikon: éjfélkor, az esküvői menyecske tánc alkalmával a mulatozó vendégek pénzt dobtak abba a bizonyos fehér, zománcozott tálba, amit a legnagyobb hangú női rokon ütögetett teljes erőből - "eladó a menyasszony" felkiáltással.
Majdnem egy órát töltöttem el igy, álldogálva vagy keresve a legjobb helyet, ahonnan kéretlen fotósként képeket készíthetek az eseményekről, hol közelebbről, hol távolabbról szemlélve az ünneplő vendégsereget. A zene, a tánc, az öröm és az emberek sokasága magával ragadott.
Hirtelen haza gondoltam: Mikor lesz ilyen élményben legközelebb részem? Otthon merre jár az öröm?
Hová tűntek a szívből jövő, őszinte, szeretetteljes emberi kapcsolatok?
Miért zárkózunk el egymás elöl? Vagy csak én akarok túl sokat? A helyzet nem is olyan rossz, csak én látom annak? Túlságosan elfogult vagyok a török emberekkel kapcsolatban? Lehet. Otthon valami mégis hiányzik nekem, valami, ami mostanra belőlünk, magyarokból és európaiakból elveszett. Lazaság, korlátlanság, spontaneitás és jókedv - csupa éltető energia.
A jókedv (ami hatott rám az ünnep láttán) és a szomorúság (mert azt éreztem, hogy nem tartozom ide sem) vegyes érzéseivel a lelkemben tovább indultam visszaadni a kölcsön pólót. Most sem jutottam túl messzire, mert útközben megállítottak az egyik pipázós - teázós - kávézós helyen – és számon kértek, hogy miért nem tértem vissza előbb, ahogy ígértem. Hebegtem- hápogtam, mindent a munkára fogtam, de mit tehettem volna? Ez valami randi-félének tünt, aminek a gondolata nem igazán lelkesített.
A teámat szürcsölgetve azért jót mosolyogtam magamban: "Lehet, hogy Antalia és a török férfiak végérvényesen hazudóssá tettek engem?"
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
