Kalandor NŐ

A helyiek által oly közkedvelt Olymposon, ami Antaliától csupán egy órányira van autóval, felejthetetlen négy napot töltöttem. 

Olympost hippik alapították, a „vissza a természethez” filozófiájának jegyében. Az atmoszféra még mindig visszatükrözi ezt a felfogást, de adottságainak köszönhetően olyan felkapott hely lett, hogy az ingyen szállás fogalma mára megszűnt, és az ételek is meglehetősen drágák, legalábbis az Antaliában megszokott árakhoz képest.

Olmyposra az megy, aki el akar menekülni a világ zajától. Kiváncsiságom mellett akkor én is valami hasonlót éreztem: kicsit besokkaltam Antaliától a hétvége előtti néhány hétben.

Érkezésem után, már az első nap is másként alakult, mint általában szokott.

Korán reggel kipattant a szemem, így 6 órakor úgy döntöttem, hogy elindulok a tenger felé. Egy teremtett lélek sem volt sehol, körülvett a madárcsicsergés, és a csodálatos hegyek. „Micsoda idill Antalia után” – gondoltam magamban. Jó mélyeket szippantottam a friss levegőből, nyújtózkodtam, sőt még egy kicsit kocogni is lekezdtem, ami nem jellemző rám.

Ám ez az idill nem tartott sokáig. Hirtelen hangokat hallottam, amint az egyik kiskocsma mellett elhaladtam. Nem telt bele sok idő, máris egy asztalnál ültem néhány bárgyú szemű török pasival és két nőcivel.

Nem kellett hozzá túl sok háttértudás és tapasztalat, hogy rájöjjek: a bárgyú szemek nem csak az éjszakázástól vannak, hanem attól is, hogy be vannak lőve. Nem volt vészes, nem kerengtek, mint a dervisek vagy ilyesmi, de azért szívták a füves cigit rendesen.

Az egyikük, aki tudott angolul - német török - közölte, hogy ők itt az élő zenét szolgáltató banda, ő egyébként operaénekes, akadémiát végzett és itt mindenki profi zenész. „Na, persze - gondoltam magamban -, valamilyen maszlagot be kell adni a szőkének”. Szóval hiszi a piszi, aki elhiszi, hogy ezek a bárgyú belőtt török elveszett lelkek, máskülönben profi zenészek.

Meglepetésemre ügyesen el tudtam előlük menekülni, hiszen egy idő után unalmas lehetett nekik a társaságom, mivel nem fogadtam el a cigijüket, amit olyan szívélyesen kínálgattak.

Úgy döntöttem, hogy tovább indulok és lemegyek a tengerpartra. Csodálatos ókori romok és gözlemét sütő asszonyok között jutottam le a festői szépségű kis öbölig. Lenyűgöző látvány tárult elém, ahogy hirtelen előbukkant az öböl, miközben gyanútlanul sétáltam a hegyekkel körülölelt romok között, a tengerbe ömlő hűs folyó mellett.

A kellemes tengerparti délután követően, feltöltődve tértem vissza a kis tyúkokkal körülvett faházba, ahol a szobát vettem ki. Megvacsoráztam – Törökországban mindenhol jó minőségű a kaja! – és elindultam sétálni.

Egyedül. Mások buliztak, jöttek-mentek, hancúroztak. Én meg sétálgatok egyedül. „Ez olyan tipikus” – gondoltam magamban. A tengerpartra még csak-csak lemegyek barátok nélkül, sőt az igazság az, hogy inkább csak úgy szeretek, de esténként, amikor nyüzsgés van … hát akkor nem kellemes érzés.

Igy sajnáltam hát magam az olymposi éjszakában, és egy óra múlva úgy döntöttem, hogy visszavonulok a szobámba, de előtte azért még leültem a teraszra, leírni a napi eseményeket. Néhány perccel később ott teremtett a rendkívül szimpatikus recepciós lány, akivel már előtte is jókat beszélgettem. Ő volt Seda Güzel. És mivel éppen akkor nem volt túl jó széljárása a magyarnak kinéző török barátjával, hát megkérdezte lenne-e kedvem beülni élő zenét hallgatni az egyik kis kocsmában: Volt!

Felkerekedtünk. Alig mentünk néhány száz métert, Seda rámutatott az egyik helyre: „Ide menjünk be!” Ismerősnek tűnt. „Lehetséges, hogy itt ültem azokkal a bohókás fazonokkal?”

Beléptünk a füstös sötét helyre, ahonnan lelkemet melengető élő zene szűrődött ki, és láss csodát! – ott volt az összes bárgyú szemű török: az egyik énekelt, a másik gitározott, a harmadik dobolt, a negyedik szaxofonozott! Magával ragadt a szívből jövő zene! Nagyon jók voltak!

Meglehetősen hamar észrevettek. Valamire emlékezhettek a reggeli történésekből, mert kicsit feszélyezve érezték magukat, amikor megláttak, vagy lehet, hogy én voltam az? Italt rendeltünk – ez sem jellemző rám - és néhány pillanattal azután, hogy a „Can’t take my eyes off of you” -t szerettem volna kérni tőlük, elkezdték játszani, mielőtt még odaléptem volna hozzájuk. Leesett az állam.

A gondolat teremtő ereje! Elképesztő, hogy a zene általi összehangolódás, az egység, az elfogadás, a tisztelet, a nyitottság, a lelkesedés mire képes!

Kicsit elszégyelltem magam - ítélkezősre sikeredett a reggeli találkozás. A zenészek mintha jobban megvalósították volna mindezeket az értékeket a gyakorlatban, mint én. Ez az igazság.

Hajnali háromig maradtunk.Őszintén bevallom: ezen a bizarra sikeredett éjszakán majdnem hippi lettem!

Ez a kedves kis kakas volt a reggeliző társam. Az adagok elosztását tekintve rosszul jártam, mondanom sem kell.