Kalandor NŐ

Fogalmam nincsen. Európai szemmel nézve biztosan csak az. Én levettem hát az európai szemüveget – nem is hiszem, hogy túl gyakran viseltem volna – és remélem nyitott szemmel jártam – keltem a számomra idegen, török-muszlim kultúrában.

A következőket tapasztaltam: 

Nemrégiben, egy baráti beszélgetés alkalmával felidéződött bennem az a Törökországban tapasztalt érzés, amit soha előtte és azóta sem volt szerencsém megélni. 

Az egyik legvarázslatosabb helyen, Side óvárosában történt mindez: csodálatos tengerparton fekvő Apollón templom, szűk utcácskák, sziklaszirtre épített éttermek és kávézók. Tiszta romantika.  

Az első városlátogatás alkalmával, miután végre sikerült lelépnem a turisták és a kolléganők társaságából, az ajánlott útvonalról letérve, néhány perc séta után, egy dzsámi előtt találtam magam.

Nagyon megörültem! Elérkezett a várva várt pillanat: életemben először beléptem egy muszlimok által látogatott szent helyre, egy muszlimok által lakott országban! Elsősorban élményt és információkat akartam gyűjteni, így a tőlem telhető legnagyobb nyitottsággal léptem be a dzsámi ajtaján: engedtem, hogy elvarázsoljon a másság, az új kultúra csodája.

Az előírásokat követve, levettem a cipőmet, kendőt tettem a fejemre, sőt még hosszú szoknyát is fel kellett vennem, hiszen egy nő nem lépheti át a dzsámi kapuját csupasz lábakkal.

Beléptem hát, és semmi mást nem tettem, csak gyönyörködtem az épületben. Hamarosan találtam egy papírost, a Koránból származó angol nyelvű idézetekkel, amiről úgy döntöttem, hogy majd később olvasom el. Nem sokat időzhettem így, mert néhány perc múlva kezdetét vette a harmadik napi ima, így fokozatosan megtelt az imádkozásra kijelölt, mintázatával szigorúan Mekka felé leterített nagy szőnyeg.

Szerencsére nem küldtek ki a szertartásról, csak megkértek, hogy maradjak a háttérben, illetve üljek a nők számára fenntartott helyre, és ha szeretném, onnan figyelhetem, ami történik.  

Nem sokkal azután, hogy ráléptem a szőnyeg számomra kijelölt szegletére, furcsa, addig soha nem tapasztalt érzés kerített hatalmába. A férfiak elöl imádkoznak ("teszik a dolgukat"), én pedig a háttérben megfigyelem mindezt - ennyire nyilvánvalóan a passzivitás női minőségét sohasem éltem át! (Igen, az egyik női minőség, az Európában szintén félreértelmezett és lejáratott passzivitás). Leírhatatlan nyugalom, béke és biztonság szállt meg. Behunytam a szemem és valami nagyon lágy, finom energiát éreztem az egész testemben, mintha megérkeztem volna egy állapotba, amiben valószínűleg mindannyian lenni szeretnénk. 

Döbbenten ültem a helyemen: erre igazán nem számítottam! Az ellenkezőjére viszont annál inkább! Nekem mást mondtak, mást hallottam, azt mondták ez rabság, meg elnyomás! Nem tudom, nem dönthetem el, de egy dolog azóta sem hagy nyugodni: 

Talán a nők, azáltal, hogy háttérben maradtak, és elnyomták őket(?), képesek lettek volna megőrizni valamit, ami nálunk már régen elveszett? És mi lehet az a valami? Sajnos túl sok fogalmam nekem sincs róla ...

Azt viszont tudom, hogy ettől a pillanattól kezdve az életminőségemet szinte gyökeresen megváltoztató, már- már a lelki békémet megteremtő(?) változást vettem észre magamon:

Egyre inkább elfogadtam mindent úgy, ahogy van, nem akartam erőltetni az eseményeket, engedtem, hogy minden menjen a maga útján, csakúgy, mint a folyó a medrében. A látszólagos kudarcok vagy veszteségek szemlélőjévé váltam, könnyebbé vált azok elengedése, hiszen tudtam, hogy minden azért történik, mert bizonyos emberekkel, bizonyos helyeken nincs többé dolgom. Valóban rábíztam magam az életre, mert tudtam, hogy minden, ami történik, jó nekem. Békét éreztem belül. Ez a fenntartható öröm érzésének kapuját nyitotta meg.  

Erről az élményről, a baráti beszélgetést leszámítva, senkinek sem beszéltem, egészen mostanáig. 

UTÓIRAT 1: Hogyan lehetséges az, hogy én, aki szeretem a rövid nadrágot, a csinos topokat, a szexi ruhákat ilyen érzéseket élek át talpig befedve, egy zárt térben, egy muszlim országban, úgy, hogy csak férfiak vannak körülöttem, úgy értem előttem, én meg a háttérbe szorítva? Szorítás ez egyáltalán?

Az antaliai strandon ülve, bikiniben, a csadorban fürdőző nőket figyelve többször tettem fel magamnak a kérdést: ki a szabadabb? Ők vagy én? Én, aki elégedetlenkedek és lázadok, vagy ő, aki nyugodt mosollyal fürdőzik a vízben? Egyáltalán mi a szabadság? Az, ha ki van a vállad, a lábad és a melled? Vagy az, ha elfogadsz mindent úgy, ahogy van? Nem beletörődsz, hanem elfogadsz. A kettő nem ugyanaz. 

UTÓIRAT 2: Vajon tényleg jó az nekünk, nőknek, hogy cégvezetők vagyunk? Jó az nekünk, hogy csatákat vívunk és együtt versengünk férfiakkal olyan pozíciókért, amikhez többnyire férfi minőségekre van szükség? De ne is beszéljünk a pozíciókról, nézd meg mit tett ez a "szabad" hozzáállás a párkapcsolatokkal! Nők udvarolnak a férfiaknak. Nők kezdeményeznek vacsora meghívásokat. Akkor ők is fizetnek a férfinek? Ez manapság már teljesen természetes? Ez tetszik neked? Ez jó neked? Szerinted ez rendjén van így? 

UTÓIRAT 3: Nem akarok csadoros nő lenni, se egy férfinek kiszolgáltatva élni, csak valami belül megérintett. A csador számomra a női titkok őrzője, a rejtélyek, a befelé fordulás szimbolikus viselete. (Az már más kérdés, hogy manapság senki nem így tekint rá).

UTÓIRAT 4: Természetesen nem azokról az országokról beszélek, ahol a nők a boltba sem mehetnek be és akár meg is ölhetik őket, minden következmény nélkül. Inkább egy női minőségről beszélek, ami Európában elveszett.

UTÓIRAT 5: Nagyon nehéz volt megírni ezt a blogot, napokig küzdöttem vele. A véleményed jól jönne, hátha akkor teljesebb lehet a kép.