Úgy éreztem, hogy tovább nem bírok a tükörbe nézni, és lenőtt, „seszínű” tincseimet bámulni, így bementem egy kuaförhöz, érdeklődni az árak iránt. Amint beléptem, hárman körbeugráltak, ránéztek a hajamra és mondtak egy összeget, aminek hallatán azt hittem dobok egy hátast, úgyhogy sarkon fordultam és becsuktam magam mögött az ajtót. „Ennyit erről” – gondoltam magamban.
Megjegyzem az egy főre jutó kuaförök száma irreálisan magas Antaliában.
Tényleg majdnem minden sarkon van egy szigorúan hímnemű kuaför! Ez a pasik legfőbb gyülekező helye, ott vágatják mind a fazonos, mind pedig a feleslegessé vált szakállukat is! Mellékesen az antaliai nagy Ő-m is, reggel, ahelyett, hogy hazakísért volna, ahogy szokott, beugrott a kuaförhöz, egy borotválkozásra. Mintha éreztem volna … Valamit bizonyosan szövetkeztek aznap.
Mindössze egy olyan üzlet volt, ahova be mertem menni fotót csinálni (lásd kép). Az összes többi helyen olyan érzésem volt, mintha megzavarnék valami nagyon intim, férfiak által teremtett rituális foglalkozást.
De visszatérve a lényegre: a kisebb sokk után, amit kaptam, ramadás – bőrös barátomhoz vezetett az utam, akihez már régóta el akartam menni, csak egy csevejre, na meg felpróbálni nála a szebbnél-szebb bőrkabátokat és kiegészítőket.
Rögtön ajánlott egy fodrászt, aki egyik barátja elmondása emlékei szerint, harmad annyiért megcsinálná a hajamat és láss csodát, éppen velem szemben lakik. Megkönnyebbültem. Nem fogok pocsékul kinézni a hátralévő időben és megszabadulok az esetleges szőkítési kísérletezgetésnek még a gondolatától is.
Bár ma semmihez nem volt kedvem, mégis átvonszoltam magam a kuaförhöz, hogy legalább történjen valami. Amint odaértem, zavart mosollyal vettem tudomásul, hogy senki sem beszél angolul, így ramadás barátom segítségét kértem telefonon, hogy törökül magyarázza el, amit szeretnék. Azt hiszem ezt nem kellett volna …
Hát, izé, szóval a fordítás kissé félresikeredett, aminek eredményeként nagy totálban kiszőkítették a hajam. Egyetlen barna hajszálam nem maradt, mutatóban sem! Az eddigi melír csíkjaim eltűntek, és most szőke vagyok, szőke, amilyen előtte még sohasem voltam és megjegyzem nem is akartam lenni.
Jesszusom! Allah, Allah, Insallah! Hogy fogok most Antaliában mászkálni, amikor már a sötétben is rikítok?
Pedig a kolléganők figyelmeztettek, hogy ne menjek Törökországban fodrászhoz! Miért nem hallgattam rájuk? Ráadásul a félreértések következtében ugyanannyi pénzt kértek, mint a másik helyen, hiszen - mint utólag leesett -, a ki/leszívatás módszerével akartak megszépíteni! Tudjuk, hogy a török férfiak szeretik a szőke nőket, na de ennyire?
Remélem az élet többi területén nem lettem ugyanilyen rikítóan szőke. Hölgyek, egy jó lecke arra nézve, hogy lássuk mi történik, ha egy férfinek – illetve kettőnek, a kuafört is beleértve - teljesen átadjuk az irányítást.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
