Kalandor NŐ

A fotóimat válogatva – „ezt törlöm, azt meghagyom” - ez a két jóképű fiú olyan kedvesen nézett vissza rám, hogy úgy éreztem, ma a róluk írt blogot fejezem be.

A hazautazásom előtti utolsó napon, elindultam a szőnyegemért, Mehmet (lásd a képen baloldalt) bőrboltjába, mivel időközben kiderült, hogy akitől megvettem azt a bizonyos szőnyeget, nem más, mint Mehmet nagybácsikája, aki felajánlotta, hogy au ő boltjába hozatja nekem.

Mehmet éppen a bolt előtt ült egy macskával, amikor odaértem. Készségesen behívott a boltba, újra megkérdezte, hogy megveszem-e a rózsaszín bőrkabátot, amit előző nap felpróbáltam, reménykedve abban, hogy esetelg meggondoltam magam. Aztán a rutinkérdés után, jött a szokásos teázás, miközben beszélgettünk erről-arról.

Mehmet igen hamar a tudomásomra hozta, hogy ő bizony nem török, hanem kurd. (Ez nem az első eset volt, hogy egy kurd, akivel beszélgettem, úgy érezte színt kell, hogy valljon. A két nép kinézetre egyforma, a nyelvüket nem tudom megkülönböztetni, ők mégis fontosnak tartják még az elején közölni veled ezt a tényt, mintegy kipuhatolva, hogy vajon így is elfogadod-e őket vagy sem. Ez persze nem tudatos, de mivel érzik, hogy kívülállóként tekintenek rájuk – mint a kisebbségekre általában – inkább biztosra akarnak menni).

Kapva kaptam hát azon, hogy színt vallott, és megkérdeztem tőle:

„Mondd már meg nekem, hogy mi ez a háború meg a robbantgatások, a török-szír határnál?”

Válasza leegyszerűsítve következő volt:

„A törökök nem engedik, hogy használjuk az anyanyelvünket. Asszimilálni akarnak minket - ismerős történet, igaz? - így azóta gerilla háború van. A törökök Atatürk idején a barátaink voltak, mert azt akarták, hogy legyen egy nagy, erős Törökország, ezért úgy tettek, mintha elfogadnák a kurdokat, de ez egyáltalán nem volt őszinte. Manapság a helyzet megváltozott. Ha kurd nyelven szólal meg a nagymamám, akkor kiabálnak vele a kórházban. Csak az a baj, hogy más nyelven nem tud.”

Hm. Úgy tűnik a sztori ugyanaz, a világ bármely pontján is vagyunk.

Megérkezett a szőnyegem, és szinte ezzel egyidőben belépett a boltba Emre is. Bemutatkoztunk egymásnak.

„Emre a legjobb barátom – mondja Mehmet. A testvérem. Ő török. Szívből szeretjük egymást. A szív a fontos, semmi más. Nem számít, hogy kurd vagy-e vagy török, csak a szív számít”.

Hm. Ez tetszik nekem. Közhelyes, de tetszik. Lefényképezem őket, ők is csinálnak néhány fotót velem és a végén közlik: szerintük én olyan vagyok, mint egy Playboy, csak női változatban! Ezt meg honnan veszik? Vajon mit csinálhattam már megint? Jót nevetek rajta, már csak azért is, mert éppen akkor indítottam el a blogomat, aminek a címe önmagáért beszél. Egy újabb randi ajánlatot kapok. Nem fogadom el. Van másik. Még az utolsó estére is maradt. Elindulok. Zuhogni kezd az eső. Másnap indul a gépem haza. Úgy érzem Mehmet szavai végszónak és búcsúnak egyaránt megfelelnek. 

UTÓIRAT: „Szeresd felebarátodat, úgy, mint tenmagadat.” Ha felebarátodat nem szereted, tenmagadat sem. Ha tenmagadat nem szereted, boldogtalan, keserű és beteg leszel. Ha szereted, megszűnik az ítélkezés, a kritika, a fajgyűlölet.